A borús napok mellé szerettem volna adni valami szépet és maradandót, így esett a választásom a hálára. A világon kevés olyan jó érzés van, mint az. Mindesetre, már vagy egy jó hete itt motoszkál bennem a kívánság. A pontos és emlékezetes fogalmazáshoz pedig mindenképpen szükségem volt egy nem hétköznapi eseményre, amitől az írásom hű és őszinte tükörképe lesz a dolog csodájának vagy legalábbis szépírásra serkent. Emlékeim közt egy olyan esemény után kutattam, ami igazán lágyan világítja meg annak magasabb rendű voltát. A dolog meg is történt. Friss események hozták meg az áhított vágyam gyümölcsét. Ehhez komoly döbbenetet és bevallom fizikai fájdalmat kellett megélnem, de cserébe most, hálámtól emelkedetten ülhetek és örülhetek frissen született gondolatomnak. Szóval tényleg féltem, hogy a minap kiosztott buta, de annál inkább fájdalmat okozó vádaktól – mert, hogy kaptam az ívet, terápiás írásomat meg már moderáltam – képtelen leszek őszinte lelkesedéssel elvégezni az ajándék munkát. De nem így lett, mert a tapasztalatnak köszönhetően újra megbizonyosodhattam arról, hogy a szerelmesek közt kialakult unió alkotta új dimenzió, pontosan olyan érzés nekem odahajolni a fényképezőgépemhez és a keresőjén keresztül szemlélni a világot. Köszönöm a munkalehetőséget, az elmúlt húszonév valós jelentőségét, a fájdalmat és a kétségbeesést mert, ha nem azok, akkor a fentebb olvasott sorok nem tükröznék hűen a mély érzéseimet a fotográfia iránt.
A gondolataim végéhez fűzném egy korábban indított, de szépen elfelejtett online felületem, ahonnan nemrégiben jött az érdeklődés, hogy élek-e még, jelentem igen. Csókolom a világot, jól élek! Szóval az ígéretek odaát vannak. Magyarul a képeim mától nem itt fognak megjelenni.
Az embernek pedig egy neve van és egy becsülete, éljen hát méltón hozzá. Hálásan köszönöm a lehetőséget a fejlődésre.