„Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az?… Az igazi, mint a regényekben?…
Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behunyom szemem, és emlékezem. Hát igen, valami történt ekkor. Áram?… Sugárzás?… Titkos érintés?… Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nem csak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanánk, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom…”
(Márai Sándor, 1900-1989)
Én sem. Mindenesetre kívánom azoknak, akik kölcsönösen megélik Márai Sándor gondolatait, azt a magasabb rendű érzést, ami szavakkal le nem írható és szent, tiszteljék kitartóan annak minden pillanatát az év minden napján. Aki pedig egy-egy hosszabb egyedülálló életszakasza során önmaga legjobb és kritikus barátjává lett, ámde egyszer csak képes újra hosszú percekre elveszíteni önvalóját azt követően, hogy pattant a szikra és berezonált az a bizonyos “rövidhullám”, ne parázzon. A végén, önmagának biztosan ott lesz. Egyébként, a boldogság jelen van minden pillanatban, csak le kell tudni csendesedni és máris észlelhető a ragyogása. De vigyázzunk, hiszen a nagy felfedezésünk során megélt örömünkben előfordulhat, hogy figyelmünk elsiklik a lényegről, ezért tudni kell megálljt diktálni és újra fókuszálni, majd ismét élvezni, akár csak a levegő lágyságát bőrünkön.
Végül, továbbra is érdemes észben tartani a boldogság nem társas elfoglaltság, de tanácsos másokkal is megosztani ráadásul tanulható és gyakorolandó.
