A Gps szerver szerviznek vége, így egy-két adatot az utazásunkkal kapcsolatban pontosítani tudtam, illetve hiperhivatkozásban linkeltem az állomásokat, térképen ábrázolva, a megnyíló oldalon egyéb információkat is lehet találni a megtett szakaszokról.
3.nap
Öt mély óra alvást követően reggel hétkor ébresztett a biovekkerem. Még szerencse, mert az ébresztőt 8-ra állítottam az indulás időpontjára. Ezt, a fáradtság számlájára jegyezném… Reggel nyolckor kellett indulnunk, mivel 11 órára beszéltem meg a találkát tesómékkal és ha már Bécs városában ért utol minket a reggel, akkor egy gyors városnézéssel és a reggelivel is számoltunk. Indulás előtt volt még lehetőségünk alaposan szemügyre venni a szállásunkat, amit persze Dodo profi módjára felvett.
Dodó dokumentál
Dodó a fürdő homályán keresztül
A szokásos térképes skubi után irányunkat az Yppen platz (platz-tér) felé vettük, ahol egymást követik a portékáikat kínáló árusok, egy cuki mini piac. A környékről érdemes tudni, hogy javarészt bevándorlók lakta negyed.
Most pedig tisztáznék egy dolgot, az ember hajlamos a bevándorló szó hallatán félelmet érezni, ami teljesen felesleges, ugyan olyan arányban akad köztük rendes ember és gazfickó is, mint akármelyik helyi, „ős” lakos között.
Mini piac
Így lett, hogy reggelinket a téren fogyasztottuk el. Dodó szerényen csak sajtos croissantot kért, amit ugyan megvettem neki, de rábírtam a balkán konyha egyik remekére, egy húsos és egy spenótos burekre, ami sajnos reményeim ellenére száraz volt, de a kaland és az Ayran (török, enyhén sós joghurt) kárpótolt minket. Ezt követően utunkat a reptérig zökkenőmentesen folytattuk. Örömünket emelte a példás bécsi kerékpárút hálózat, amin keresztül könnyedén átszáguldottunk a belvároson, ahol a piros lámpáknál akadt időnk grimaszolni.
Dodó
Számomra a legélvezetesebb része ennek a szakasznak, a Duna kanális menti rész volt. A párhuzamosan futó gondos park gyengéd ébredezését biztosított nekünk a szemerkélő esőben. Egy dolog azonban foglalkoztatott, mégpedig ezt követő nagy forgalmú, szadi utak elkerülése. Mázlinkra meg is úsztuk a dolgot, így hát békésen rá tudtunk simulni az útra, a kerékpártúránk harmadik napján. Így hagytuk el az osztrák fővárost, Bécset.
Jövünk még Bécs!
Swechatra idő előtt értünk ki. Szóval adtuk a laza életérzést, amivel bevettük az épületet, mintha minden nap oda járnánk, rutinosan magunk mellett tolva a bicókat mentünk a találkára. Édesanyámtól megkaptuk a mentő belsőt és még némi ételt az útra, és ott, az érkező terminálon hosszú idő után, ismét láttam a bátyám szemében felcsillanni a büszkeséget, a büszkeséget a húgára, rám.
Mivel az idő már későre járt és a tervünk aznapra Győrig jutás volt, ezért hamar el is toltuk a kerókat. Hogy miért Győrig? Nagyon egyszerű, a negyedik napra nem akartuk hagyni a Gerecse, Vértes mászást. Minél közelebb akartunk kerülni hozzá, hogy energikusan jussunk keresztül az emelkedőkön, hátunk mögött a pár száz kilométerrel.
Swechat- Osztrák- Szlovák határ
Jajj Dodó!
A gondok itt kezdődtek. Az első jele a szellemi fáradtságunknak aznap először Dodónál jelentkezett, amikor egy autó letolta az úttestről, szerencséjére egy lekanyarodó sávra tudott hajtani, így történt, hogy Dodó kiáltására lettem figyelmes, amikor éppen egy felüljárón csapattam át, a 9-es főúton. Elsőre nem igazán értettem a dolgot. Honnan ered a hang? Hátranéztem, Dodó sehol. Biztos, ami biztos lefékeztem, ami után észrevettem a híd alatt ácsorogni. Furcsa volt, mit ne mondjak. Az első, amire gondoltam, hogy az elmélyült tekerésben elsuhanhattam egy táblánál, ami a helyes utat mutatta, mire Dodó felkiáltva tudatta velem, hogy én vagyok a megfelelő helyen és már mászik is fel a meredélyen, vállán a kerójával. Ez nagyjából Petronell-Carnuntum magasságában lehetett.
Aggodalom:
Nem emlékszem pontosan mikor jelezte először, hogy nehézségei vannak a bal Achilles-ínével. Fájlalta. Mindenesetre ez a fájdalom Hainburgnál gyötrővé vált, a határ előtti utolsó osztrák településnél és azt követően, az utazásunk végéig kitartott a könnyes nyavaja.
Olyannyira nagy fájdalmai voltak, hogy az egykori határátkelőnél meg kellett állnunk, pihentetni a bokáját. Én persze a legrosszabbkor kezdtem bele a magyarázásomba… ha egy mód van rá, tartsa melegen a bokáját. De a fájdalommal vegyült fáradtság, a barátságtalan időjárási körülmények között a szövegem csak feszültséget gerjesztett köztünk. Úgy dereng, mintha egész hamar be is fogtam volna a szám.
Elhagytuk az Osztrák- Szlovák határt
Egykori határátkelő
A fájdalom okozta ingerültség a kíméletes tempó mellett fokozatosan elillant, amit vigyor és bizalom váltott fel, bizalom, hogy ketten tudjuk befejezni az utunkat.
Dodó, a hősnő nem ragaszkodott közvetlenül társaságomhoz, így tudtam a saját tempómat tartani. Nekem is akadtak megzuhanásaim az idő tájt, de a koncentrált tekerés segített túllendülni rajtuk, az alattam elkenődő beton szépsége volt a mentsváram. A fáradtságtól pitypang és tűzijáték mintákat láttam elmosódni az úton. Tömören szólva hallucináltam. Ritka élmény volt, vágyok még hasonlóra.
Következő állomásunkhoz érve Rajkánál megpihentünk, ahol átbeszéltük hátralévő utunkat. Ott, akkor én már nem emlékeztem, hogy óvár és Győr között zárt kerékpárút van-e, noha két napja se, hogy arra jártunk, így Dodó emlékeire hagyatkozva úgy döntöttünk bevállaljuk, irány Győr. Fizikailag én teljesen rendben voltam csak szellemileg zokni, egy dologra tudtam koncentrálni a pedálozásra.
Bevállaljuk
Útra készen
Udvaroltak is nekünk
Csapják a szelet
Említettem zokni voltam, most ismét megerősítem, annyira az voltam, hogy nem kapcsoltam be a GPS-t!
Csak semmi pánik, ugyanis 14 km tekerés után megálltunk vacsorázni, a menü a szokásos volt: szendvics, paprika és joghurt plusz egy meglepi isler, amit nem tudtam kihagyni.
Na, de a szellemi állapotomat még egy picikét részletezném. Dodó az üzlet előtt várt, míg én bent a boltba rendeztem egy kisebb kabarét. A felvágottas pult előtt nem tudtam kiszámolni, hogy 3×6 az mennyi. Kérem szépen, ott álltam az eladóval szemben és először 9-et majd 12-őt mondtam, az ujjaimmal is próbálkoztam, de kevésnek bizonyultak. Ekkor kértem, vagyis inkább makogtam a hölgynek, hogy legyen szíves megérteni az én helyzetemet… és segítsen nekem számszerűsíteni a darabonként három karéjjal számolt 6 szendvicshez mégis hány szelet dukál a felvágottból. Istennek nem ment. Én komolyan próbáltam. Miközben fel-le járkáltam a hentes pult előtt, a békaruhámban, fejemen a sisakkal, sportszemüvegben. Az eladó kedves volt és megértette, hogy nem egy eltévedt szefossal van dolga (szefo- szellemi fogyatékos). Ki is várta szépen, nyugodtan a matekozásom végét, sőt kérésemre még az islert is megfelezte, amit leejtett, de én makacsul ragaszkodtam ahhoz a szelethez, amit meg is kaptam. Ezután mindketten jó kedélyűen folytattuk dolgainkat, én a pénztárhoz slattyogtam, ő pedig a zárás előtti teendőit folytatta. A boltból kilépve Dodó szomorú hírrel fogadott, nem tudunk tovább menni, nem tud tekerni, aznapra vége a bokájának.
Tehát vacsi és kanyar vissza Mosonmagyaróvár, a „nagyihoz”. A jöttünk nagyon meglepte a háziakat, de ábrázatunkat látva Irén néni betessékelt minket a szobánkba és friss, igazán fincsi diós sütivel és teával kínált minket. Magyarul: hurrá!, az otthon melege lenget körbe minket. Képszakadás előtt azért volt erőm készíteni egy képet a bokáról.
A boka
Duzzadt Achilles
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: