Szokták mondani, az élet egy körforgás. A nyaram is ennek jegyében telet, a sokakat érdekelt időutazás élményét tapasztaltam meg az elmúlt pár hónapban.
Írom: Meseszerű utazás a múlt szelében, a jelen jellemem teljességében:
Késő tavasszal részese voltam egy futó kalandnak. A fiatalember, akinek élveztem a társaságát, azért nyert pár karakternyi jelentőséget, mert vissza adta nekem a kerékpározás örömét. Az örömöt, amit gyermekfejjel szabadságnak fogalmaztam meg.
Édesapám halálát megelőzően aktívan sportoltam. Minden nyáron Ausztriában, Kaprun mellett kerékpár táborba jártam, mellette úsztam, futottam, cselgáncsoztam és táncoltam. Érthető, hogy kevés időm maradt a tanulásra, mert a csínytevéseket nem lehetett hanyagolni a sport mellett, de ez talán most annyira nem is érdekes. Nem úgy, mint a SZABADSÁG. Ehhez a testvérem kerékpárját poroltam le a fiatalember unszolására. Így teljesült be a csodás találkozásom az örömmel, amit mindannyian hajtunk. A futókalandom kellett ahhoz, hogy újra felidézzem az első gondolataimat az önfeledt élményről, a szabadságról, minden egyes pedál fordulattal közelebb kerülve ahhoz, amit apámmal együtt temettem el, a sport adta boldogságot.
A döntés júniusban megszületett, kell egy jó kerékpár. Lévén testvérem egészen magas, de még hobbi kategóriás kerós, így hát adott volt számomra, hogy tudjam, a minőség itt is nagyon sokat számít. Tehát pénz kellett, mégpedig sürgősen. A motivációm is adott volt hozzá, csupán egyetlen akadály választott el a célomtól az pedig, hogy nem volt munka megrendelésem. El is kenődtem, de kicsivel ezt követően történt, hogy megcsörrent a telefonom. A vonal végén egy kedves kollégám üdvözölt és kért fel egy hónapos fotós melóra, amire azonnal igent mondtam. Így keveredtem le az összes júliusban tartott nagyobb zenei fesztiválra, hogy az ott megdolgozott pénzemből vegyek egy kerót. (Munkáinkat itt láthatjátok ).
A következő feladatom már csak az volt, hogy megtaláljam a bizalmat egy olyan kerékpárüzlet személyzetével, akikkel reményeim szerint hosszú távon együtt tudok „fejlődni”. Szerencsémre azért se kellett messzire mennem, a szomszéd utcában rájuk is találtam.
Így történt hát, hogy az év hetedik hónapján, a fesztiválok között rendszeresen bejártam az üzletbe
Cube Curve
fejemet vakarva, vacillálva, időnként kínosan érezve magam, hogy melyik is az én KERÓM. Hosszas vívódás után megtaláltam a nekem valót. Egy olyan kerékpárt, amit fel lehet szerelni csomagokkal, és ki lehet tekerni vele a világból, oda ahova lelkem eggyé lehet a horizonttal. Magaslatokra mászni fel, onnan letisztultan, gondolatok nélkül szemlélni a világot, megélni a szépséget. Hagyni, hogy eluralkodjon az elmémen a teljesítményt követő elsöprő érzés a természet erejének varázslatos hatásával keveredve. Az eszköz hozzá egy Cube curve-ben öltött testet. A kerékpár felszereltségébe nem mennék bele, de masszív egy darab, az biztos, ezt bizonyítja a következő fejezete a történetemnek.
Négy nap, négy kerék, ötszáz kilométer
Mi
Mint a szikra pattant ki fejemből, irány Bécs, keróval! Nézzük meg Linda McCartney fotókiállítását!
„Oké-oké, na de kivel?”, merült fel a kérdés.
Beharangoztam ötletem a barátaimnak: „kinek van kedve letekerni Bécsbe? Négy nap móka és kacagás, két nap oda és két nap vissza?” hangzott a felhívás.
Csődültek is vagy hárman… így én elkezdtem tervezgetni az utat, mire az indulás napjára ketten maradtunk túratársnőmmel Dodóval.
Neki egy régi, leginkább városi kerékpározásra alkalmas gépe van. Azzal vágott neki az útnak, mindezek mellett egy ideje már nem tekert, ezzel szemben én a hétvégéken eljártam 100 km fölötti körökre (a későbbiek igen fontos részlet lesz ez).
Szó, mint száz, csak emlékfoszlányaink voltak a folyamatos intenzív tekerésről, így ismét a boltban találtam magam. Tanácsért álltam be a sorban. Kaptam is eleget, leginkább az energiapótlást illetőleg, ami fokozottan fontos, ha az ember napokat áldozz a kerózás oltárán. Történt hát, hogy energia szeletekkel és a számomra legkedvesebb instant regeneráló itallal indultunk útnak. A táskámban lapult még ló balzsam, ami szerintem és tapasztalataim alapján szintén elengedhetetlen a hasonlóan nagy útak előtt, sőt a térkép mellett még a belső guminak is maradt hely az első bepakolás során…
Indulásunk napja, szeptember 16. reggel, úticélunk Mosonmagyaróvár.
Állomások:
Röhögünk az emelkedőn, de nem sokáig :p
- Budakeszi-Zsámbék (25km/ 1óra 20 perc), Reggeli. A bevezető szakasz, a Budakeszi út forgalmas volt, de ezt követően Zsámbékig nyugodt volt a forgalom, az időjárás pedig ideális a kerékpározáshoz. HÉT ÁGRA SÜTÖTT A NAP, arcunkon óriási mosollyal csapattuk!
- Zsámbék-Vértestolna (25km/ 1óra 34 perc), itt fedeztük fel, hogy az El Camino is erre halad. Az út csodálatos volt, gyönyörű vidékeken keresztül tekertünk, ha nem lett volna ez az ötletem, a mai napig biztosan nem tudnám, milyen csodálatos zugai vannak országunknak.
- Vértestolna-Tata (13 km/ 48 perc). Utunkat egy remek emelkedő követte gyönyörű erdővel szegélyezve. Elképesztő érzés volt felkapaszkodni rá, amit óriási lejtő, a Szabadság útja váltott, azon keresztül csak be kellett gurulnunk Tatára, ahol szusszantunk egyet. Pontosabban, kávéztunk. Biztos, ami biztos rásegítve az ásványi anyagok intenzívebb kiizzadását. No Comment! Koffeinfüggőség az koffeinfüggőség.
- Tata-Bábolna és Bana között félúton (32 km/ 1óra 41 perc). Halálos autóbalesetnek voltunk szemtanúi, pontosabban az éppen kiérkezett helyszínelők után érhettünk oda. A rendőrök nem akartak átengedni minket, helyszínelési munkákra hivatkozva, ám mi mégis kinyafogtuk, hogy vállunkra véve a kerókat, az árkon keresztül átvergődünk, mert nekünk célunk van és mi a céljainkat elérjük. Így is történt. Ugyan azzal nem számoltunk, hogy az elénk táruló látvány rányomja bélyegét az utunk egy részére, de örültünk, hogy Tatán megálltunk az eredeti tervek ellenére, és nem mi voltunk az áldozatai a balesetnek. Ez az eset adott okot, hogy újragondoljam mennyire fontos a szabályok betartása, az, hogy egy kölcsönös világban élünk, amit sajnálatos módon a rohanó századunkban alig élünk meg. Nem törődünk mással, csak a saját előrejutásunkkal. Itt is egyértelmű volt, hogy a száguldás okozta egy ember vesztét, mégpedig igen csúnya végét, ezzel több ember életét megnyomorítva. Azon a csodálatos napsütötte délutánon egy család omolhatott össze. Ezt követően mély csend keveredett bennünk a fokozottabb koncentrációval. A lényeg, hogy az ember is szimbiózisban kell legyen környezetével, csak úgy, mint kint a természetben növény és állat vigyázva egymásra.
- Előző megálló-Győr (18km/ 54 perc) Hurrá estebéd! Néhány könnyű szendvics, paprika és kefir volt a menü, csupa kacagással körítve. Kimerültségnek még csak a jelét se tapasztaltuk és szerencsére a baleset képeit is magunk mögött tudtuk úgy, mint a 100. kilométert.
![20130916-P9164579]()
Tudunk élni
- Győr-Győr másik vége (7 km/ 34 perc) KOFFEIN SZÜNET! Fene a mindenünket. Na, jó! Mentségünkre szóljon, nem nyúltunk az energia szeleteinkhez!, ami fontos! A terv, a következő volt: letolni Budapest-Bécs távot energia szeletek nélkül és azokat, csak a legszükségesebb esetben használni. Addigra, amúgy már kezdet egyértelművé válni, hogy visszafele, a gerecsei mászásnál nagy hasznukra lehet az extra löket. Mellesleg azért is kellett megállnunk, hogy tisztázzuk a napunk utolsó szakaszát, az utat óvárig.
- Győr-Mosonmagyaróvár (39 km/ 1óra 58 perc). Ránk sötétedett, de mázlinkra zárt kerékpárút vezetett célunkig, ezzel sok terhet levéve vállunkról. A helyzet ugyanis az volt, hogy csak jelző fényeink voltak, amik nem alkalmasak az út bevilágítására, így fokozottan kellett ügyelnünk. Történt is, hogy a sötétből egy kivilágítatlan, részeg kerós kacsázott elénk, mire Dodóval egyszerre rikkantottunk fel, hogy „LÁÁÁÁÁMPA, te idióta!!!”, az meg csak nyögött egyet és folytatta kacsa útját, ki tudja merre. Nem tagadom kimerültem, mire elértük Mosonmagyaróvár tábláját, de ez az érzés nem fizikai volt, mint inkább szellemi. Az utolsó 39 km alaposan leterhelt. Végig én diktáltam az útvonalat és a tempót, jól esett elérni a táblát, a célállomást, Mosonmagyaróvárt. Boldogságunkat jól tükrözi a táblánál készült kép.
Mi és a tábla…
Az éjszakát egy tündéri kis magánszálláshelyen töltöttük, csak ajánlani tudom, a Bíró utca 11 szám alatt lakik Irén néni, a nagymama és fia (tel.sz.:0696/205-516).
Érkezésünket követően istenien esett a forró zuhany, amit egy alapos ló balzsamos masszázs követett. A kakaó ízű mennyei nedűt, amit hivatalosan regeneráló italnak neveznek a sportolók, mind egy cseppig megittuk, utána pedig képszakadás, alvás jött.
regeneráló kakaó
Folytatás hamarosan
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: