Visszavonultam templomomba a fák közé, ahol a testem, lelkem szentélye.
Míg a szunnyadó erdőt madarak csicsergése csalja rügyre, az elmém feloldozza lelkem, pont úgy, mint a pap a bűnbocsánatért esdeklő, naphosszat imát mormoló hívőt.
Én is, így kerülök közelebb feloldozásomhoz.
Már tisztán látom egykori gyengeségem, mikor hasztalanságom terhe alatt olykor kínlódva kínoztam szerelmem.
Ennek vége!
Az ész feloldja a szív terhét, a lélek felszabadul az értelemtől.
A tavasz hírnökei dalolnak tovább, a gondolatok elfogytak.
Hagyom, hadd csalják szívem-lelkem rügybe, mert ez az élet, tanulni, haladni a fény felé.
Nőni, mint a templomom fái.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: